Hokalovi Blog

Emlékkódex - 1. fejezet

Emlékkódex
1. fejezet - Írta: Zamír

   Ajkamba haraptam, és kezeimet összefonva néztem Jakere és Tinára, ahogyan felteszik a négy lóra a kötőfékeket.
  – Ez lehetetlen... Nem fog menni - morogtam, majd megfordultam, és besiettem a házba, hogy kihozzam Josh, Jake bátyjának kocsijának a slusszkulcsát. Igazság szerint valahova eldugtam volna, vagy egy kalapáccsal össze is törhettem volna, de nem lehetett: a többiek nagyon mérgesek lennének,és utána ki tudja,mit csinálnánk. 
   Tegnap éppen kilovagoltunk Tinával, amikor Mistress, Tina lova megtorpant, és határozottan a sűrű felé kezdett húzni.
  – Állj! - húzta meg barátnőm a szárat, de a kanca nem engedve előre ugrott, majd eltűnt a bozótban.
  – Maradj ott, ahol vagy! - hallottam a hangot, ami végül elhalt... Nem könnyű a fák között menni lovastul, az biztos. Na mindegy. Ott álltam egyedül, és hamarosan ránk sötétedett. Engedtem a száron, hogy lovam tudjon legelni, közben kezemet tördelve néztem arra amerre Tináék voltak, amikor megcsörrent a telefonom. Szár nem volt a kezemben, és magam is megijedtem a hirtelen hangtól, így szinte azonnal a földön találtam magam. Lassan, combomat dörzsölve feltápászkodtam,és mobilom után kaptam, ami kiesett a zsebemből. Egyből lenyomtam a fogadás gombot, és fülemhez nyomtam
  – Halló? - szóltam bele a telefonba
  – Nem fogod elhinni, mit találtam! - Abbahagytam zsibbadt lábam masszírozását, hogy ne csapjon zajt. Tina olyan halkan suttogott a telefonba, hogy alig érettem.
  – Lótolvajok! Érted!? Lótolvajok, Heather! Más magyarázatot nem tudok arra, hogy mit keresnek itt négy lóval a semmi közepén sötétedés után! Mit csináljak? - Nem tudtam mit kezdeni a riadt hangjával, ráadásul rám is átragadt a hangulata. 
  – Nem tudom! Hozd el őket, vagy mit tudom én! - feleltem át sem gondolva, hogy mit beszélek. Ha az ember ideges, mindenfélét összehord. 
  – Le kell tennem! NE MENJ SEHOVA! - mondta valamivel hangosabban, majd kinyomta a telefont.   
   Levegő, mély lélegzet... Mivel sehova nem tudtam tenni a dolgot, inkább sietősen lecsaptam a magas pejre, és megragadtam a kantárszárát.
  – Istenem, Adeyan... - sóhajtottam. A csődör meghúzogatta a szárat, míg kicsit kijjebb tépte a kezemből, így megint legelni kezdett. Tina, siess... - gondoltam. Visszaültem a nyeregbe, és most már egy kicsit jobban ügyelve várakoztam. Tizennyolc óra harminc... Tizenkilenc óra. Végignéztem, ahogyan az ötvenkilences szám átvált nulla-nullára, amikor a hátam mögül megzörrentek a bokrok, és egy árny lépett ki a sűrűből... Utána még négy.
  – Tina! - sikoltottam fel, amikor megláttam a lányt, és vele együtt másik négy, vadidegen lovat.
  – Nem... Nem mondod komolyan, hogy elhoztad őket?! - meredtem rá döbbenten. 
  – De hát te mondtad! - látva meglepett arckifejezését inkább nem szóltam. 
  – És te komolyan vetted... - fogtam meg a fejem, mint aki fél, hogy azonnal leesik a sok gondolattól. Igazság szerint tényleg elkezdett fájni, amint Tina és a hátasok megjelentek... – És most? 
  – Ömm... 
Végül is az lett, hogy mivel ha ló nincs, - na nem mintha nem lett volna elég - a szamár is jó: elmentünk Tina unokatestvéréhez, Jakehez.
   A fiú sokszor volt náluk, és egész jól értett a lovakhoz; körülbelül annyira, mint mi.
  – Hogyha lótolvajok, akkor ki kell nyomozni, hogy ki a gazdájuk, és vissza kell őket vinni - nézett ránk, majd a lovakra. 
  – Eddig mi is eljutottunk - húztam el a szám. – De hát honnan tudjuk meg, hogy ki a gazdájuk? 
  – Ez legyen az én dolgom. 
   Hát... Az ő dolga is lett, ezért vagyunk most megint
Jake-ék házánál. A srác mára kinyomozta, hogy egy bizonyos Melody Ryan a lovak gazdája, aki a város szélén lévő hotelban lakik, és a környéken tartotta bértartásban a lovait. Hogy hol azt nem tudtuk meg, innen jött Jake fenomenális ötlete, hogy vigyük egyenesen a nőhöz. 
Vagyis: Menjünk be az éjszaka közepén egy négy csillagos hotelba, vigyük fel a lovakat, a kitudja hányadik emeletre, jussunk be észrevétlenül Melody szobájába, és hagyjuk ott a lovakat. Ez persze csak az én elméletem. Jake csak annyit mondott, hogy odamegyünk. Erre természetesen a reakcióm az volt, hogy elkísértük a háziorvosukhoz ,aki elég téves diagnózist állított fel, miszerint a srác teljesen jól van, elméje ép. Én ebben erősen kételkedek. 
   De most itt állok a házban, este 8 óra. Josh, Jake és Tina kint várnak a kocsinál, hogy menjünk a hotelhoz. Bárcsak lenne itt egy kalapács...